Spiritusz hír 2016/május
Namaste!
Aktuális programok: klub, tv műsor
Spiritusz Klub
2016. május 6. 19:00, péntek
Önismeret - Mit rejt a tudattalanunk?
Módosult tudatállapotok, sámáni technikák
Ma már evidencia, hogy a gondolat teremt, a gondolat cselekvés.
Hozzáférni a tudattalanunkhoz azért nagyon fontos, mert tudattalan gondolataink, mélyen megbúvó rejtett érzelmeink "dróton rángatnak" bennünket és ha nem ismerjük fel Őket időben, még véletlenül sem tudjuk azt tenni amit tudatosan szeretnénk.
Módosult tudatállapotokban eljuthatunk önmagunk legtitkosabb szegletéhez is, felismerhetjük, megismerhetjük valódi önmagunkat, hogy változtathassunk, hogy végre szabadok legyünk.
Helyszín: SOTER, Budapest VI. ker. Dessewffy u. 53.
Egy, az alábbi cikkben ismertetett módszer például - amellyel testünkkel, szerveinkkel is dolgozunk - jól használható a jelenben működő akadályok, diszharmóniák feltérképezésére, valamint visszavihet az időben, egészen akár előző életeinkhez is. A testi-lelki szinten látható megújulás pedig, önmagáért beszél.
Terhesen öngyilkos akart lenni az édesanyja
Franz Renggli először filmrendezőnek készült, aztán zoológus lett belőle, de több mint 40 évvel ezelőtt végül pszichoanalitikussá képezte át magát. Hiába dolgozott maga is terapeutaként: voltak olyan saját gondjai, amelyeket képtelen volt megoldani, és már az öngyilkosságot is fontolgatta. 50 évesen, egy kezelésen döbbent rá, hogy minden problémája egy születése előtti traumára vezethető vissza: édesanyja a terhessége alatt megpróbált öngyilkos lenni. Renggli azóta segít másoknak is kigyógyulni a magzati és születési traumákból. Aranykapu az életbe című könyve most magyarul is megjelent, ennek kapcsán a szerző Budapesten tartott előadást, és utána interjút adott a Faktornak.
Ön szerint ma mennyire vannak tisztában az emberek azzal, hogy a terhesség hónapjai milyen hatással vannak a születendő gyerek későbbi életére? Néhány évtizeddel ezelőtt még sokan úgy gondolták, a baba csak a megszületése után érzékeli a külvilágot.
Pontosan. Úgy gondolták, az anyaméhben eltöltött kilenc hónap semmit nem számít. Azt hitték, a baba csak növekszik, de semmi más nem játszódik le benne.
Mostanra nemcsak a szakemberek, hanem az átlagemberek is eleget tudnak már erről a témáról?
Sokan hiszik, hogy a babának csak reflexei vannak, érzelmei pedig egyáltalán nincsenek. Az én tapasztalatom szerint a többség mélységeiben még most sem tud eleget a születés előtti, prenatális tapasztalat fontosságáról: arról, hogy annak milyen óriási hatása van arra, ahogyan a világot érzékeljük, ahogyan viselkedünk, ahogyan érzünk. Sőt, a betegségeink is mind arra vezethetőek vissza, hogy mi történt a terhesség alatt. Azon belül is az első 3 hónap a legmeghatározóbb, hiszen orvosi értelemben akkor alakulnak ki a szervek. Ugyanez vonatkozik a pszichére is.
Az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy, például, amikor a házasságukban konfliktus merül fel, és a házastársukat hibáztatják valamiért, a valódi problémának semmi köze nincs ahhoz, amit a férjük vagy feleségük mondott vagy tett. Azért reagálnak valamire ennyire intenzíven, mert az, ami elhangzott, valamilyen módon visszavezet ahhoz az eredeti traumához, amelyet az anyaméhben szereztek. De az emberek szinte semmit nem tudnak ezekről a korai bevésődésekről.
Ön a könyvében leírja, hogy a pszichoanalízis során olyasmit tudott meg a saját prenatális élményeiről, amivel előtte egyáltalán nem volt tisztában. Korábban nem is sejtette, mi játszódott le a családjában édesanyja terhessége alatt?
Korábban valóban semmit nem sejtettem erről. Pszichoanalitikusként a saját tanáromtól hallottam először, hogy a méhen belül is szerez tapasztalatokat egy kisbaba, de ennél többet nem tudtam a témáról. Páciensként 11 évig jártam pszichoterápiára, és utána azt gondoltam, meggyógyultam. Ezután a házasságom véget ért és elváltam, később új kapcsolatba kezdtem, de az a kapcsolat is zátonyra futott. Egy éven belül már az öngyilkosság gondolatát fontolgattam, olyan rossz állapotba kerültem. Mondom, mindezt ahhoz képest, hogy előtte gyógyultnak hittem magam. Akkor döbbentem rá arra, hogy a szavak szintje sokszor nem elegendő a teljes gyógyuláshoz, a valódi változáshoz. Akkor kezdtem el képezni magam a test-központú pszichoterápia, a szomatoterápia területén. 25 éves munka kezdődött akkor el. Saját terapeutám jóformán második édesanyámmá, egy ideális anyává vált számomra. De az igazi nagy felismerésem csak egy reinkarnációs terápia során jött el. Arra a terápiára azért jelentkeztem, mert egy korábbi életembe szerettem volna visszajutni, de kiderült, hogy ez a fajta kezelés nem vált be nálam, nem volt sikeres. Viszont megkérdezték tőlem, hogy nem akarnék-e abba az időbe visszamenni, amikor édesanyám terhes volt velem. Azt akkor már sejtettem, hogy lehetett valami gond a terhességgel kapcsolatban. Alávetettem magamat a terápiának, és ekkor tudtam meg az igazságot. Akkoriban már 50 éves voltam!
Soha nem is tudott arról beszélni a szüleivel, ami akkor kiderült?
Nem, sajnos a szüleim akkor már körülbelül 20 éve nem éltek. Ez előtt a terápia előtt órákig tudtam volna mesélni a gyerekkoromról, a szüleimről, a hozzájuk fűződő viszonyomról, és még csak elképzelésem sem volt eközben arról, hogy bennem miért van akkora feszültség a párkapcsolatokat illetően. A terápia döbbentett rá arra, hogy azért nem volt még csak esélyem sem arra, hogy egészséges kapcsolatot alakítsak ki egy nővel, mert az édesanyám, amikor terhes lett velem, már nem akart volna több gyereket. Vallási okokból az abortusz nem jöhetett nála szóba: ehelyett öngyilkosságot kísérelt meg, az édesapám talált rá, és ő mentette meg az életünket. Ez a felismerés egyik oldalról nagy megkönnyebbülést hozott, de persze még ekkor is sok kétség maradt bennem. Mi a garancia arra, hogy ez valóban így van, nem csak fantázia? Kritikusan álltam a történethez, és felkutattam az összes még életben lévő embert, aki tudhatott az akkori eseményekről. Azok közül, akik csecsemőként vagy kisgyerekként ismertek engem, senki nem tudott semmiről.
Akkor jutott eszembe, hogy 16-17 éves korom környékén vezettem egy naplót az álmaimról. Minden reggel leírtam, mit álmodtam éjszaka, ha emlékeztem rá. Felmerült bennem, hogy talán ez az egykori napló segíthet feltárni, mi történt, megtudom belőle, volt-e az álmaimban utalás bármi hasonlóra. Két álom leírását is megtaláltam, ami pontosan megegyezett a terápiában kiderített részletekkel. Az álmokban az édesanyámmal ültem egy autóban, mindketten gyógyszert vettünk be, hogy öngyilkosok legyünk, és már csak a megfelelő helyet kerestük, ahol meghalhatunk. Akkor persze még csak őrült álmoknak hittem ezeket, de amikor újraolvastam a leírásukat, rá kellett jönnöm, hogy pontosan ezen mentem keresztül édesanyám méhében.
Amikor felismerte a méhen belüli tapasztalatok jelentőségét, terapeutaként hogyan dolgozta ki a saját módszerét?
Amikor rájöttem, hogy az édesanyám a terhessége alatt öngyilkosságot kísérelt meg, eljutott hozzám annak a híre, hogy Amerikában dolgoznak olyan terapeuták, akik kisbabákkal foglalkoznak, és éppen az a céljuk, hogy a születéskor vagy a terhesség alatt, magzati korban szerzett traumákat feloldják. Mondanom sem kell, ott voltam, amikor ezek a szakemberek Svájcba látogattak. Meg akartam nézni a munkamódszerüket. Egyértelművé vált ugyanis számomra, hogy egy egynapos kezelés, amely felszínre hoz élményeket, segít megkönnyebbülni, de az ember életét természetesen nem változtathatja meg. Felkértem hát ezeket a terapeutákat, William Emersont és Ray Castellinót, hogy tartsanak képzést Svájcban, ahol el lehet sajátítani a módszerüket, és lehet még többet tanulni a korai élményekről. Tehát ezáltal én honosítottam meg Svájcban, illetve Európában az amerikaiak szomatoterápiás módszerét. Azóta ők is rendszeresen visszajárnak hozzánk. Svájban összesen négy intézet alkalmazza ezt a fajta terápiás módszert, ezek közül az egyik az enyém. Természetesen minden intézet felhasználta a saját tapasztalatait, és egy kicsit másképpen gyógyít, de a módszert alapvetően mindannyian az amerikai terapeutáktól vettük át.
Ön milyen tapasztalatokat szerzett a munka során - akár saját magára nézve?
Megtanultam, hogy jól működő párkapcsolatot alakíthatok ki egy nővel. Sajnos így is előfordult, hogy véget ért egy 8 éves kapcsolatom, de attól még csodálatos volt 8 évig együtt élni.
Számít a kezelés során az, hogy valaki addigra milyen hosszú ideig hordozott már magában egy adott traumát? Hatékonyabb lehet a terápia, ha korábban ismerik fel a trauma jellegét?
Nem, bármilyen életkorban el lehet kezdeni a munkát. Dolgozom például egy 90 éves, vak férfival, aki most jött el a szemináriumomra. Remekül működik nála a kezelés. Pedig ő aztán igazán hosszú ideje él traumatizálva! A második világháború idején vakult meg, fiatal korában. Valójában mindenkinél hasonlóan működik a terápia. Természetesen a kisbabák nem tudják nekem elmondani, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekben, helyettük a szülők beszélnek. Én a kisbabák, nagyobb gyerekek vagy adott esetben a felnőttek reakcióit vizsgálom. Az emberek elmondják nekem a problémájukat, én pedig kérdezem őket, és rájövök, milyen helyzetekben jön elő az alaptraumájuk, és mi játszódik le a testükben. Ugyanez történik a kisbabák esetében is: az anyák elmesélik, hogyan zajlott a szülés vagy a terhesség, milyen a kapcsolatuk egymással vagy az anyának a férjével, és figyeljük, mikor jelentkeznek a babán a trauma jelei. Amikor felismerhető, mi az, amire mindig egyformán reagál, azt vizsgálom, mi zajlik le a testében. Onnan kezdődik az én valódi munkám.
A munkamódszerének szerves része, hogy amikor egy kisbabával foglalkozik, bevonja a szülőket, akik a krízishelyzetekben egymást támogatják. De mi történik akkor, ha valaki egyedül neveli a gyerekét, és éppen ez a fajta támogatás hiányzik az életéből? A kezelés alatt átveheti egy segítő az egyik szülő szerepét, de mi lesz a hétköznapokban?
Mindig nehézség, ha valaki egyedül neveli a gyerekét. Őszintén szólva, két szülőnek együtt is nehéz gondoskodnia egy gyerekről. Eredetileg, az ősi társadalmakban 50 vagy 100 ember élt együtt egy faluban, és akkor, ha egy nőnek gyereke született, a közösség többi asszonya is alig várta, hogy az ölébe vehesse a babát, valósággal kézről kézre járt a gyerek. Persze természetes volt, hogy a babát az édesanyja szoptatta, és aludni is az anyja testéhez bújva aludt. Mai világunkban szinte őrület az a helyzet, hogy elvileg maximum két ember, az anya és az apa gondoskodik a gyerekről, vagy az egyik szülőnek, legtöbbször az anyának, egyedül kell ellátnia a babát. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezekben a korábbi társadalmakban egy 3 éves gyerek szinte egész nap egy nagyobb csoportban volt, az egész közösség együtt élt, és a kisgyerek csak akkor szaladt vissza az anyukájához, ha fájt valamije, ha megütötte magát, vagy aludni akart. Egyébként egyfolytában távol volt az édesanyjától, másokkal együtt. Manapság pedig közel 20 évig egy kis lakásban, elszigetelve élnek együtt a szülők és a gyerekeik.
De visszatérve az eredeti kérdésre, ha egy anya egyedül neveli a gyerekét, mindenképpen segítséget kell találnia. Sokszor a helyzet akkor is ugyanez, ha együtt élnek a szülők, de az apa szinte állandóan távol van, hogy pénzt keressen. Van egy olyan afrikai mondás, hogy „Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell”. Az anyáknak mindenképpen annyi segítőt és támogatót kell találniuk, amennyit csak lehetséges. Lehetnek ezek a testvérek, a szülők, a barátok. Természetesen mindenki boldogulhat egyedül is, de az egészséges fejlődéshez nagyon fontos, hogy minél több érzelmi támogatást kapjon az, aki gyereket nevel.
Ön többféle terápiát folytat. Van, hogy babaszemináriumot tart, és egy-egy családdal foglalkozik, de az „Utazás a méhen belüli világba és a születés idejére” című műhelymunkája során hét fős csoportokkal dolgozik. Könyvében leírja, hogy ilyenkor előfordul: amíg a csoport egyik tagjának a történetével foglalkoznak, egy másik csoporttagon jelentkeznek intenzíven ennek a személynek a tünetei. Mi erre a tudományos magyarázat?
Ez egy nagyon jó kérdés. Előre kell bocsátanom, hogy ezeken a 3 napos szemináriumokon nagyon különleges helyzet áll elő. Ilyenkor 7 emberrel, kizárólag felnőttekkel dolgozunk. Mindig van segítségem, egy terapeuta-társam. A babaszemináriumokon pedig általában 7-8 ember van megfigyelőként jelen. De a praxisom nagy részében egyedül vagyok egy babával és a családjával. Ilyenkor arra kell figyelnem, hogy bennem mi játszódik le, én mit tapasztalok, érzek, milyen érzéseim támadnak az anyával, az apával, a csecsemővel kapcsolatban. A saját érzéseimet is használom a terápiában, olyankor nincs más, akire hagyatkozhatnék. A műhelymunka, amire a kérdés vonatkozott, egy különleges terep. Az ilyen jellegű munkában mindig van valaki a csoportból, akinél nagyon intenzíven, nagyon erőteljesen jelentkeznek olyan tünetek, testi érzetek, érzelmek, fájdalmak, amelyekkel segíteni tudja azt, akinek a történetével éppen foglalkozunk. Az, hogy elmondja, mi játszódik le benne, segít megérteni, hogy mi játszódik le például egy csecsemőben vagy a családjában. Szerintem erre egyelőre nincsen tudományos magyarázat. Egy korábbi előadásomon is elmeséltem egy olyan történetet, ahol egy asszony arról beszélt, hogy el akarja hagyni a férjét, aztán görcsös fájdalmai támadtak. Miközben neki segítettem, a csoport egy másik tagja óriási köhögőrohamot kapott. Nekem meggyőződésem, hogy a páciens, akivel foglalkozom, ilyenkor sugároz valamit, olyan üzeneteket küld, amelyet mások érzékelni képesek, és ilyenkor mindannyian különbözőképpen tudunk reagálni a traumára. A többi csoporttag reakcióiból tudok én is következtetni arra, hogy milyen természetű volt az eredeti trauma. De ismétlem, egyelőre nincs erre tudományos magyarázat, viszont a jövőben megszülethet.
Rupert Sheldrake azt állítja, hogy minden individuumot – nem feltétlenül csak embereket, hanem állatokat is – olyan különleges mező vesz körül, amely sugároz, és hatást gyakorol másokra. Ez olyan tapasztalatok megszerzését teszi lehetővé, amelyekhez máshogyan nem lehetne hozzájutni. Rupert Sheldrake morfogenetikus mezőnek nevezi ezt. Ezzel próbálja magyarázni azt, hogy egy közösségen belül az egyedek hogyan kezdhetik el imitálni, utánozni a másik viselkedését úgy, hogy egyáltalán nem látják egymást. A morfogenetikus mezőnek szerinte hatása van az egyazon fajon belül létező egyedekre. Én tehát nem tudom, ez tudományos magyarázat-e, csak annyit tudok biztosan, hogy a módszer tökéletesen működik.
Miután Ön felismerte, hogy a terhesség milyen óriási jelentőséggel bír a születendő gyerek egész életére, és az anya minden egyes érzelme befolyásolja a baba egészségét, folyamatosan hangsúlyozza, hogy igyekszik az anyák lelkiismeret-furdalását enyhíteni. De hogyan lehet megnyugtatni az édesanyákat? Hiszen ördögi körbe keveredhetnek: minél jobban aggódnak a kisbabájuk egészségéért, azzal annál többet ártanak, és ettől csak még nagyobb lehet bennük a szorongás!
Tudom, milyen ijesztő, hogy minden apróságnak hatása van a gyerek életére, és ezért minden anya lelkiismeret-furdalással küzd. A tapasztalatom szerint ez alól nincs kivétel.
Akkor hogyan készülhet fel egy nő ideálisan a gyerekvárásra?
Sokan csak akkor ismerik fel mindennek a jelentőségét, amikor már gyereket várnak, így eleve nincs lehetőségük előre készülni. De hadd mondjak egy egyszerű példát: az én gyerekeim velem együtt keresztülmentek az én minden egyes születésem előttről hozott traumámon. Ezt lehetetlen lett volna elkerülni. Ha én, mint apa, dolgozom a traumáim feloldásán, azon, hogy kigyógyuljak belőlük, a gyerekeimnek jobbak az esélyei, hogy feloldják azokat a traumákat, amelyeket nekem köszönhetően hordoznak, csecsemő- vagy kicsi gyerekkoruk óta. Ha egy édesapa a háborúban traumatikus élményeket szerez, de hazatérte után úgy dönt, hogy képtelen volna azokkal együtt élni, és a gyógyulás lehetőségeit keresi, a gyerekei feltételei már összehasonlíthatatlanul jobbak arra, hogy ők is fel tudják oldani ezt a traumát. Az anyukákra ugyanez vonatkozik. Ha egy nő tudja, hogy gyereket vár, és minél jobban szeretne gondoskodni a kisbabájáról, akkor fontos a saját érzéseire, benyomásaira hagyatkoznia. Azt kell választania, ami szerinte segíthet neki: lehet ez a kranio-szakrális terápia, járhat pszichoterapeutához, de van, akinek az segít, ha a szomszédaival megbeszélheti a problémáját. De fontos tisztában lenni azzal és hangsúlyozni, hogy a testében ilyenkor megjelenő érzéseket nem a kisbaba váltja ki, nem hozzá kapcsolódnak. Sokkal több közük van ahhoz, amit az anya a saját édesanyja méhében tapasztalt a terhesség alatt, és fel kell ismernie, hogy az ő édesanyja és édesapja sem voltak rossz szülők attól, hogy ő valamilyen traumát szenvedett el a terhesség alatt. A szülők traumái is visszavezethetőek a nagyszülőkre. Senkit nem lehet okolni egy korábbi, családi traumáért. Az anyáknak arra kell törekedniük, hogy minél jobban el tudjanak lazulni a várandósság alatt.
De ezek szerint minden generáció hordozza az elődei traumáit is. Így nemzedékről nemzedékre egyre súlyosabb terhet cipel mindenki. Mi lehet akkor ebből a kiút?
Én úgy látom, körülbelül az emberek negyede foglalkozik aktívan azzal, hogy gyógyítsa önmagát, illetve a benne élő sérült kisbabát. Terápiára járnak, orvoshoz vagy alternatív gyógymódokhoz fordulnak. A nagy egyházak, mint például a katolikus vagy a protestáns egyházak nagy elvándorlást tapasztalhatnak, de ettől a spiritualitás iránti igény nem csökken az emberekben, legfeljebb a spiritualitás más formáit keresik. Talán a buddhizmus, a hinduizmus, az észak- vagy dél-amerikai bennszülött kultúrák hatása érvényesül. Az embereket foglalkoztatja a gondolat, hogy mi van azon kívül, amit a szemükkel láthatnak, hogy mi történik, miután meghalnak. Az én benyomásom szerint sokan indulnak el ezen az új, spirituális úton, illetve a gyógyulás útján, és a pszichoterápia mellett más módon is keresik a válaszokat. Ez a születendő gyerekek esélyeit is javítja. Sokan tudják, milyen fontos, hogy csak úgy vállaljanak gyereket, ha az érzelmileg támogató környezetet biztosítani tudják. A szülők egymással is cserélnek tapasztalatot. Tehát már a mai világunkban is elindultak lépések egy alternatív társadalom felé. De a mai társadalom nagyobb része ettől függetlenül beteg. Fel sem lehet sorolni, mennyi a függőség: alkohol-, cigaretta-, gyógyszer-, kábítószer-, játék- vagy szexfüggőség, de van, akinek az autók okoznak szenvedélybetegséget, vagy az, hogy eljárjon szórakozni és verekedésekbe keveredjen esténként. Végtelen a függőségek sora. Rengeteg az antiszociális ember, óriási a bűnözés, sok az erőszak. De ha valaki konszolidált ember, az sem biztos, hogy politikusként nem indít háborút! Persze nem akarok nagyon cinikus lenni...
Mostanra már több évtizede dolgozik terapeutaként. Milyen visszajelzéseket kap a korábbi pácienseitől?
Egyszer kaptam egy telefonhívást egy édesanyától. Azután keresett meg, hogy elolvasta az első könyvemet. 34 éves voltam, amikor az a könyvem megjelent, és akkor még fogalmam sem volt a prenatális pszichológiáról. A nő beszámolt arról, hogy milyen volt a terhessége, hogyan szült, és valamiért mennyi agresszió volt benne a kisbabájával szemben. Nagyon félt attól, hogy milyen anya lesz így belőle. Már akkor, sok-sok évvel ezelőtt azt mondtam neki, hogy mindez normális. Minden anyában lehet agresszió a gyerekével szemben, és előfordulhat, hogy kétségbeesik. Mondom, akkor még semmit nem tudtam a mostani szakterületemről. Beszélgettem vele, próbáltam megnyugtatni, elmondtam, hogy mi játszódhat le ilyenkor egy agresszív anyában: lehet, hogy a saját múltjában elszenvedett sérelmek bántják. Később azt mondta nekem ez a nő, hogy ennek az egyetlen telefonbeszélgetésnek a során sikerült úgy megnyugtatnom, hogy minden gyilkos gondolata megszűnt. Valósággal megölelt hálából a telefonon keresztül.
Nem minden egykori beteg ad folyamatos visszajelzéseket. De volt például egy páciensem, aki évekig járt hozzám, aztán tíz évvel ezelőtt abbahagytuk a közös munkát. Utána más terápiákat próbált ki, és amikor újra krízisbe került, ismét megkeresett. Én azt láttam, hogy egyszerűen fantasztikus, mi minden változott ennek a férfinak az életében! Természetesen ebben minden elvégzett terápiának szerepe volt, de lenyűgözött, hogy az azt követő évben, miután lezártuk a közös terápiánkat, mi mindent sikerült elérnie. Valóságos csoda volt ez a számomra.
Időnként leveleket is kapok. Egy nő például, akinek 35-40 éves koráig soha nem volt párkapcsolata életében, az egyik szemináriumom után azt írta, hogy végre párt talált, és csodásan érzi magát...
Svájcban rettentő nagy hibának érzem, hogy sokakhoz azért nem jut el a könyvem, mert a könyvesboltban nem a tudományos, hanem az ezoterikus szekcióban árulják. Pedig én tudós vagyok! Remélem, alkalmam lesz Európa-szerte tartani a magyarországihoz hasonló előadásokat, hogy felnyissam az emberek szemét arról, milyen mélyen bevésődnek és milyen fontosak a méhen belüli, korai tapasztalatok. Szeretném, ha az emberek ezáltal a kapcsolataikban is jóval toleránsabbakká válnának: nem a társukra haragudnának, ha valami felzaklatja őket. Sőt, inkább legyenek hálásak azért, amiért a partnerük viselkedése lehetőséget ad nekik arra, hogy mélyebbre ássanak a saját emlékeikben, a saját múltjukban.
Életünk első nagy átmenete sok tekintetben megadja életünk alaphangját is. Talán ez félelmetesen hangzik… De mindannyian megtalálhatjuk a transzformáló „gyógyító teret”, ahol „vallatóra foghatjuk” a testi érzéseinket és meghallhatjuk, amit mesélnek, és ahol a régi élményeket levetkőzve, pozitív érzéseket átélve születhetünk újjá óvó és bátorító emberek gyűrűjében.
_____________________________________________________
SMARAGDÚT - Új utak a lélek világában, tv műsor
A Fix Tv spirituális magazinműsora
Minden hétfőn 22:00 órakor
Műsorvezető-szerkesztő: Farkas Erzsébet
Fix tv: TELECOM, UPC, DIGI, Invitel, www.fixhd.tv
Adástelefon: +36-1- 4451- 349
Videótár: www.fixhd.tv
Erzsébet mondja:
A korunkban zajló tudati evolúció minősége kényszerítő erejű. Az emberi fejlődés iránya, az emberiség megoldandó problémái szükségessé tették a tudat aspektusainak markáns változását. Az individuális tudat szintjén való létezés, mára ellehetetlenült. A feladatok csak az egységtudat minőségén, az empátia, a tolerancia, sőt a magas szintű együttérzés gyakorlatát követve a szeretetteljes felelősség és kötelesség felvállalásával oldhatók meg.
Ugyanakkor a társadalmi fejlődés messze elmarad e lehetőségektől, az ítélkező kultúra végtermékeként egyre több a felettes énjével harcoló, hatékony életstratégiák gyakorlatában járatlan, már-már agresszív énvédelembe menekülő ember.
A Smaragdút műsorában, a menekülés-(vissza)támadás és a tolerancia-empátia-együttérzés mint pozitív megoldási lehetőségek között feszülő ellentétet szeretném valamelyest feloldani, és megmutatni egy lehetséges utat. A mély önismeret elvezethet a tudatos éberséghez (IQ), az érzelmi stresszoldás a megfelelő érzelmi intelligenciához (EQ). A nem látható világ spirituális (természeti) törvényeinek megismerése és működésének felfedezése a következményekben, felcsillanthatja az ösvényt a spirituális intelligencia (SQ), azaz a harmónia felé.
Ne feledjük azonban, hogy hiteles visszajelzés nélkül, valamint bizonyos mennyiségű leküzdendő feszültség, válság nélkül, emberi fejlődés nem létezik.
A szeretetminőségek: az empátia, tolerancia, az együttérzés képessége - fejleszthetők és lépései megtanulhatók. A spirituális törvények működését lassan megérthetjük, az éppen most zajló tudományos paradigmaváltás következményeként. A newtoni világképet felváltja az új fizika, a kvantummechanikán alapuló világszemlélet – a spiritualitás és a tudomány összeér.
Műsorajánló: https://www.youtube.com/watch?v=ovA3Ob9sjWo&feature=youtube_gdata_player
__________________________________________________________
személyes kapcsolat / telefon: +36-20-931-8574
weboldal: http://spiritusz.net
e-mail: spiritusz@spiritusz.net
Üdvözlettel: Farkas Erzsébet
Jelen tájékoztatót azért kapod, mert valamikor megrendelted a spiritusz.net hírlevelét. A lemondáshoz kattints erre a linkre.
E-mail: admin@spiritusz.net
